Október, a reformáció hónapja

„A katonai eskü, a vezetői felelőség, a szolgálat minden formája ugyanarra hív: nem önmagunkért való élésre, hanem a felülről való küldetés elfogadására.” A reformáció legfontosabb jelmondata: Soli Deo Gloria – egyedül Istené a dicsőség. Tudnunk kell, hogy mindenünk, amink van, kegyelemből kaptuk és jól kell sáfárkodnunk vele. Még akkor is, ha érezzük milyen nehéz a keskeny út. Erről Mészáros László dandártábornok, protestáns tábori püspök beszélt azon a hálaadó istentiszteleten, amelyen a HM Protestáns Tábori Lelkészi Szolgálat a reformációra emlékezett Budapesten, a NKE Ludovika Akadémia ökumenikus kápolnájában.
1517. október 31-én szegezte ki a korabeli egyházat kritizáló vitatételeit Luther Márton a wittenbergi vártemplom kapujára. Ezzel az aktussal indult útjára a reformáció, amely nagyban megváltoztatta a XVI. század Európájának gondolkodását.


De mi is a reformáció? A reformátorok nem új egyházat akartak létrehozni, ennek még a gondolatától is irtóztak. Céljuk az egyház megreformálása volt, azaz visszatérni az eredeti alapokhoz. Nem revolúcióról beszéltek, azaz forradalomról, mert nem a világ felforgatására van szükség. Nem renovációról, azaz kijavításról, mert Krisztus egyháza nem szorulhat vakolókanálra. De nem is restaurációról, azaz visszaállításról, mert nem egy-egy elakadt folyamatnál kellett visszalépni. Re-formációról beszélünk, ami az újra formálást jelenti, amikor az alap adott, de magát az építményt újra kell építeni.
A reformáció alapelvei szerint nincs szükség magyarázásokra Isten megismeréséhez, egyedül csak a Szentírásra, azaz a sola Scriptura elvére. Nem lehet hatalommal és ranggal közelebb kerülni az Istenhez, egyedül hit által és az Ő kegyelme által, azaz a sola gratia és a sola fide hittétellel. Nincs más alap, egyedül a Krisztus, azaz solus Christus. Mindezekért pedig Soli Deo Gloria, azaz egyedül Istené a dicsőség. Azonban a reformáció nem csupán egyszeri történelmi esemény. Már a kezdettől vallották a semper reformanda elvét, azaz mindig van szükség megújulásra, nem csak az egyháznak, hanem az embernek is, nap, mint nap. Nemzedékről nemzedékre, generációról generációra mindig vissza kell találni az alaphoz, a Krisztushoz.
A reformáció így indult útjára a XVI. század Európájában, magasba röptetve akkor a Gutenberg-galaxist, a könyvnyomtatást, hiszen a Bibliát, az írott szöveget könnyen elérhetővé akarták tenni mindenki számára. Megvetették egy új társadalmi osztály, a polgárság alapjait, ahol immár nem a származás volt a lényeg, hanem az Isten áldása alapján való rátermettség. Max Weber német közgazdász és szociológus szerint egyenesen a kapitalizmus kialakulása is a reformációhoz köthető, mely felszámolta a korábbi feudális alapelveket.


Magyarországra néhány éven belül megérkeztek az új tantételek. A végvárak külföldről érkezett katonái magukkal hozták vallásukat és világnézetüket, és el is várták a szabad vallásgyakorlás biztosítását. A XVI. században alakult protestáns Kollégiumok – Sárospatak, Debrecen, Pápa, stb. - magyar diákjai Európa - Wittenberg, Halle, Lipcse, Leiden, Heidelberg, Utrecht, Kampen, Edinburgh, Glasgow, stb. - egyetemeit járták a következő évszázadokban, s amikor visszatértek, mert mindig visszatértek, magukkal hozták a kortárs Európa gondolatait szószékeikre s falusi népiskoláikba. Így született meg a csavaros eszű magyar parasztság és polgárság, akik - ha kellett - fegyvert ragadtak „hitökért és szabadságukért”. Protestáns fejedelmek – Bocskai, Thököly, a Bethlenek, hogy csak néhányat említsünk – álltak a reformáció ügye mellé, s vezették seregeiket hadba az elnyomás és restauráció törekvése ellen. E Kollégiumok olyan kiválóságokat neveltek Magyarországnak, mint pl. Ady Endre, Arany János, Bessenyei György, Bethlen Miklós, Csokonai Vitéz Mihály, Fazekas Mihály, Fáy András, Gárdonyi Géza, Kazinczy Ferenc, Kossuth Lajos, Móricz Zsigmond, Nyáry Pál, Rákóczy György és Zsigmond, Szabó Lőrinc, Szabó Magda, Szemere Bertalan, Tisza Kálmán, István és Lajos, vagy Tompa Mihály.