Advent van!
„Ezért tehát még jobban kell figyelnünk a hallottakra, hogy valamiképpen el ne sodródjunk” (Zsid, 2,1).
Az adventi időszak a várakozás csendje. Egy olyan különleges néhány hét, amikor a fény lassan növekszik, és mi is lehetőséget kapunk arra, hogy megálljunk egy pillanatra. Mert ma talán ez a legnehezebb: megállni. Nem sodródni tovább a teendők áradatában, a határidőkben, a zajban, amely nap, mint nap magával akar ragadni bennünket.
Fontos, hogy valamiképpen el ne sodródjunk. Ne engedjük, hogy a rohanó világ elszakítson attól, ami igazán lényeges. Advent nem a kapkodás ideje, hanem a belső figyelemé, a felkészülésé, az újrakezdés csendes lehetőségéé. Arra hív minket, hogy vegyük észre a kicsi fényeket: egy jó szót, egy gesztust, egy otthon meggyújtott gyertyát, mindazt, ami közelebb visz bennünket egymáshoz és önmagunkhoz. Ne legyünk egykedvűek, unottak, közömbösek.
Engedjük, hogy ez az idő összegyűjtsön, ne pedig szétszórjon. Hogy irányt adjon, ne csak sodorjon. Így érkezhetünk meg igazán az ünnephez is: nem fáradtan és üresen, hanem reménnyel, békével és hálával telve a szívünkben.
Az adventi embert az jellemzi, hogy az Úr eljövetelére való tekintettel éli a napjait. A hétköznapjait is és az ilyen ember nem sodródik, hanem tudatos, sőt céltudatos életet él.
Jézus Krisztus egyszer pontosan arra hívta fel hallgatói figyelmét, hogy Noé idejében ettek, ittak, házasodtak, nem gondolkoztak és nem vettek észre semmit. Azután eljött az özönvíz és már nem volt lehetőség a menekülésre. És arra intette a hallgatóit, hogy vigyázzunk, mert könnyen így járhatunk az Ő második eljövetelével is. Eszünk, iszunk, házasodunk, vagy már nem is házasodunk, csak összeállunk, azután cserbenhagyjuk egymást, és nem gondolkozunk, és nem veszünk észre semmit. Aztán Ő egyszer csak megjelenik, és akkor már nem lesz lehetőség a megmenekülésre.
Ezen a világon nagy altatás folyik, hogy lehetőleg minél többen sodródjanak. Ez az ige ma, advent küszöbén, arra bátorít minket, hogy nekünk van egy olyan biztos fogódzónk, akibe belekapaszkodhatunk. És adott a kezünkbe Isten egy olyan iránytűt, Jézus Krisztust, aki eligazít ebben a sötét, ködös éjszakában, ahol viharok dobálják kicsiny életünk hajóját.
Amikor a sodródásra gondolunk jól ismert képek jelennek meg előttünk: folyók áradása, őszi hömpölygő falevelek, emberi életek sodródása az eseményekkel. Azért sodródunk el mert egyszerűen nem ápoljuk a kapcsolatot Istennel. Úgy, mint egy régi baráttal vagy rokonnal. Ha véletlenül összefutunk, jól elbeszélgetünk. Felidézzük a régmúltat… Pár év múlva már alig érzünk valamit iránta, mert elsodródtunk.
Az adventi evangélium az, hogy Isten a mi kezünkbe adott egy biztos, jól működő iránytűt, csak ismerni kell és használni kell. Jézus Krisztus pedig az a világítótorony, aki a ködös, sötét tengeri úton is a célhoz vezet bennünket.
Ez a feltétele annak, hogy ebben a szellemileg zűrzavaros időben, amiben élünk, megmaradjunk a mi Urunk mellett. Ismerjük az Ő hangját. Naponta odatarthatjuk a lelki fülünket az Ő szavaihoz. Naponta elő vehetjük a Szentírást, és a sok ige, amelyiknek nyilván csak egy része marad meg az emlékezetünkben, mégis kialakít egy igeszerű gondolkozást, és az élet legkülönbözőbb helyzeteiben Isten igéje szerint tudunk dönteni, értékelni, cselekedni. Ez a nagy kiváltsága az Ő juhainak, akik szoktatják a fülüket az Ő hangjához, és akiket éppen ezért nem lehet megtéveszteni és félrevezetni.
Az egész Karácsonnyal kapcsolatos gyakorlat, ami kialakult, messze távol van a Karácsony eredeti jelentésétől és értelmétől, és sodródik ott is sokszor még a vallásos nép is. Isten tanítson meg minket, hogy ne szabjuk magunkat a világhoz, de szabjuk magunkat Isten igéjéhez, mert az igaz, és az mindig a mi javunkat munkálja.
Azt kívánom, hogy ne csak tudjuk kívülről a bibliai igehelyeket, hanem ismerjük Őt, akit várunk, valahogy úgy, ahogy ez a háromsoros vers fogalmaz:
„Lelkünkben reménység, a szívünkben áldás
Ránk köszöntött advent
boldog Jézus-várás.”