Mennybemenetel ünnepén…

A mennybemenetel ünnepén az első keresztyének ugyanazzal a kérdéssel szembesültek, amellyel az ember minden korban szembesül, amikor komoly, egzisztenciális kérdések gyötrik: „miért álltok itt az ég felé nézve?” (ApCsel 1,11b). Az ember ősidők óta fölfelé tekint, választ keresve a történelem helyzeteiben, a személyes veszteségek és a jövőtől való szorongás közepette. A katona különösen ismeri ezt a tapasztalatot: az ég lehet egyszerre a reménység tere és a fenyegetettség iránya, ahonnan veszély érkezik, vagy ahová elesett bajtársak emléke emelkedik. Krisztus mennybemenetele azonban nem a világ elhagyását jelenti, hanem annak kijelentését, hogy Krisztus nem tűnt el a történelemből, hanem minden hatalom fölött uralkodik: „nekem adatott minden hatalom mennyen és földön” (Mt 28,18). 
A Krisztus mennybemenetele nem a távollét ünnepe, hanem a jelenlét új módjáé. Ő nem egyszerűen „felment”, hanem Szentlelke által velünk marad a szolgálatban, a várakozásban, a kihívásokban és az otthonok csendjében. Ezért az ég felé bámuló ember egzisztenciális szorongására a keresztyén válasz nem menekülés, hanem küldetés, a mennybemenetel nem passzív szemlélődésre hív, hanem arra, hogy a földön, a ránk bízott helyen maradjunk hűségesek.

 
A mai ember sokszor ugyanúgy az eget kémleli, mint az apostolok: technológiában, ideológiákban, politikai rendszerekben vagy éppen saját teljesítményében keresi a megváltást. Martin Heidegger szavaival az ember „belevettetett lét” (Geworfenheit), aki önmaga erejéből nem talál biztos talajt a lét szorongásában. A Szentírás azonban arra tanít, hogy a keresztyén ember tekintete nem üres égboltra szegeződik, hanem az élő Krisztusra, aki eljön ugyanúgy, ahogy felment a mennybe. Ez a teológiában a parúzia, (görögül: παρουσία, parousia), a szó eredeti jelentése szerint jelenlét, megérkezés, eljövetel. Elsősorban Újszövetség Krisztus második eljövetelét jelenti, vagyis azt az eszkatologikus eseményt, amikor a Krisztus dicsőségben újra megjelenik a történelemben. Ez a reménység szinte kézzel fogható módon „értelmezhető” a katonák és családjaik számára, akik jól ismerik a bizonytalanságot, a távolságot, az elválás fájdalmát és a szolgálat terhét. 
A mennybemenetel ünnepe arra tanít bennünket, hogy ne pusztán fölfelé nézzünk, hanem hitben előre. Ne bénultan álljunk az ég felé bámulva, hanem induljunk vissza a ránk bízott emberek közé: a családba, a szolgálatba, a hivatásba és a bajtársi közösségbe. Mert az egyház küldetése mindig ott kezdődik, ahol az ember már nem az eget kémleli válasz nélkül, hanem meghallja Krisztus hívását a földön: „Ti lesztek az én tanúim” (ApCsel 1,8).

lss