Egy maréknyi hit, egy pontos kő
Az igehirdetés alapigéje az 1Sámuel 17,39b–40. alapján hangzott el: „Nem tudok én ezekben járni, mert nem vagyok én ilyenekhez szokva. Le is vette Dávid ezeket. Kezébe vette a botját, kiválasztott a patakból öt sima kövecskét, és parittyával a kezében közeledett a filiszteushoz ”.
Dudás őrnagy prédikációjában arról beszélt, hogy „aki képes a taktikáját az ellenségre való tekintettel megváltoztatni és így arat győzelmet: azt isteni vezérnek nevezik.” Szokatlan lehet egy prédikáció elején Szun-ce „A háború művészete” című művéből idézni. A Szentírás azonban az Istenről szóló tanítást gyakran olyan kerettörténetbe helyezi, amely emberek élet-halál harcáról szól. Ahhoz, hogy Isten üzenetét teljesebben megértsük, fontos látnunk azokat a katonai szempontokat is, amelyek gyökeresen megváltoznak az élő Istenbe vetett hit és az Ő segítségül hívása által. Ha katonai szemmel nézzük Dávid és Góliát történetét akkor, az aszimmetrikus hadviselés tökéletes példáját láthatjuk. Látszólag a hadviselésben tapasztalatlan pásztorfiú szemben áll a technológiai és taktikai fölényt megtestesítő hatalmas termetű Góliáttal. A látszat szerint nyilvánvaló mind a két katona harcértéke és laikusként borítékolhatnánk a küzdelem végkifejletét Góliát javára. Dávid azonban a hit optikáján keresztül azokat a taktikai lehetőségeket ismeri fel, amelyeket a megrémült, így a helyzetfelismerésükben korlátozott katonatársai egyáltalán nem láthattak. Szun-ce szerint „a háború művészete a megtévesztésen és az ellenség gyenge pontjainak felismerésén alapul”. A győzelmet jelentő felismerések azonban sokszor rejtve maradnak előttünk. Mert mit látnak a sereg tagjai? A hatalmas és legyőzhetetlennek tűnő Góliátot. És mit lát ugyanebben az óriásban Dávid? Egy hatalmas, nagytermetű és pont ezért könnyű célpontot. Ebből kifolyólag Dávid nem a hagyományos taktikát követi, amire Saul király ösztönözné, aki felajánlja Dávidnak saját nehéz páncélzatát.
Keresztényként gyakran mi magunk is elkövetjük azt a hibát, hogy idegen páncélt öltünk magunkra, amikor a nehézségeinkkel szembesülünk. Ilyenkor a mozgásunk esetlenné válik, elbizonytalanodunk, a magunkra aggatott fegyvereinkkel csak hadonászunk, a levegőt vagdossuk. Attól pedig meg vállunk, ami legnagyobb erőt és ütőképességet adná az élet küzdelmeiben. Azonban Dávid kezében a parittya katonásan így mondanánk: precíziós fegyverré vált, a reménytelen helyzete ellenére száz százalékos találati arányt ért el. Fegyvere nem a technológiája miatt volt pusztító erejű, hanem azért, mert Dávidot egész életében így a küzdelmeiben is az élő Isten vezette. Az a Vezető, aki több ezer évvel ezelőtt célba juttatta Dávid kövét, ma is élő valóság. Ő ma is diadalra segíthet minket a felettünk Góliátként tornyosuló próbatételekkel szemben. Amikor az életünk hajója viharba kerül, amikor a mindennapi gyötrelmek rémisztő óriáshullámként akarnak elnyelni minket, jusson eszünkbe Dávid példája! A leghatékonyabb fegyvere az Istenbe vetett bizalma volt. A Seregek Urába vetett hite által teljesen átírta az erőviszonyokat. Ez a bizalom adjon nekünk is felismerést, erőt és győzelmet mindennapi küzdelmeinkkel és félelmeinkkel szemben.